A lélek, a test és a nyelv

Álmomban reflektáltam egy kérdésedre.
Miként múlik el, ami megmarad?
Hogy a lelkedbe költözzek valahogyan.
A testeden keresztül. Erről cseréltünk eszmét.
Ami lehetetlen és mégis vágyunk rá.
Elképzeltem, hogy beszippantasz, mint örvény az éjszakát.
És hirtelen megjön a hajnal.
Visszavágyik a fantázia a magzati létbe.
S a szájamba helyezném a lélegeztető köldökzsinórt.
A hangodon szólalnék meg.
A szemeddel látnám a világ folyását.
Az ujjbegyeiddel érinteném meg a tükröt.
Nem akartalak megcsalni már. Nem akartam más nőkre nézni.
Csak kértelek, hogy engedd meg, hogy egész éjjel benned
tartózkodjam, amíg bírom szusszal, erővel.
Forrjunk össze!
Szó szerint legyen eggyé a két test.
És próbáljunk ne csak az érzelmekkel,
hanem ésszel is egybefonódni.
Beszéljük meg előtte, mire fogunk gondolni?
Nem-nem.
A történelem zamatát érezném a nyelveden.
A fák és a fű illatát. A mező színeit.
Nyelvként hordozni a sárga és piros emlékeket.
A felhők mézgás üvegét. A petúniákat, a bodzát.
Az erdő esti szagát.
Mindent, ami él, ott lenne az emlékezetünkben.
A lelkünk bőre alatt.
S akkor elmondhatnánk, hogy a hit megmarad.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-08-03 16:19:57
Utolsó módosítás ideje: 2016-08-10 19:46:09