Visszhang nélkül

Unom már, hogy panaszkodni mindenki tud,
de a tettekhez gyöngék és gyávák vagyunk;
unom már, hogy kifogásokat keresünk,
majd lehajtjuk fejünket s a négy
fal között duzzogva hallgatunk,
aztán hetente egyszer, ha eljő
a péntek, a szombat vagy néha
még ráadásként egy jó vasárnap:
mindenki kiengedi a sok gőzt, és,
hogy felejtsen inkább, bánatában
alaposan mélyére néz a pohárnak.

Unom már, hogy sorban tolakodnak szemem
elé tajtékzó véleményvezérek és fotelhuszárok,
akik képzelt bajszukat pödörve, egy szobában
dölyfösen ülve akarják megmondani nekem,
értékes és hasznos-e, amit szívből csinálok
és, hogy mindegyikük címzetes szakértő
mindenféle fontos témában és a magáét
hát bizony ő is perecesként mondani akarja.
Unom már, hogy nem történik soha semmi,
e lárma a lélek nyugalmát mégis felkavarja.

Unom már, hogy ugrabugra szájhősök
és gerinctelen földesurak mesélik bőszen
a kamerák előtt nekem, mi az élet lényege;
hogy mindent betemet az olcsó hazugságok
és az önző lázálmok csillogó szeméthegye
s, hogy bömbikkel ordítozunk mind egymás
füle mellett, mégsem győzzük meg egymást,
mert csupán annyit fogunk fel az egész
vitából, ki itt az ellenség és ki az elvtárs.

Unom már, hogy mindentől félnünk kell: a holnaptól,
hogy nincs elég pénz, hogy mások majd mit szólnak;
hogy mikor élünk fel mindent, hogy a fejünk
fölött az égen milyen acélmadarak harcolnak
és, hogy mikor tör ki háború vagy mikor kell
befizetni valamilyen sürgős, váratlan csekket;
hogy mi lesz majd a végzetes kór, amitől egész
testünk aggodalmában millió sejtjével szenved.

Unom már, hogy az utcán mindenki irigyen
és paranoiásan méricskéli végig a másikat;
hogy divat lett rideg árnyékként kísérteni és
féktelen dühvel égetni fel magunk után a hidat,
bár ha tenni kellene valamit, ami szokatlan, ami
túlmutat rajtunk és nem fér el a hangyabolyban:
mindenki visszacsúszik inkább, hogy dagonyázzon
ebben a nemzetnek gúnyolt és röfögő disznóólban.

Unom már, hogy amikor valaki cselekedne végre,
az elé a rettegő zsarnokok rögtön falakat emelnek;
hogy az agymosó szócsövekben hősies erényeket
és ordas gaztetteket gond nélkül összekevernek
és bármit zeng a költő lantján, az már súlytalan
és hamuként szóródik szét urnájából az űrben
s unom már, hogy dalaimat soha vissza nem
térő szondaként lakatlan bolygókra küldjem.

Unom már, hogy azt tanítják, hogy gondold meg
kétszer is, mit mondasz; hogy rettegj és hallgass,
hogy fogadd el, ami most van, teljesíts, gürcölj,
fáradj, mert az Isten ugyan bölcs és hatalmas,
de az Állam s a Cég mindent jobban tud nálad –
még ha azt is sugallják, ,,amúgy veled van a baj
s csak te nem akarod elfogadni a fennálló rendet,
pedig örülnöd kellene, amiért nem zaklat senki,
van hol dolgoznod, laknod s van még mit enned.”

Unom már, hogy belénk sulykolják:
van lehetőség, csak te nem voltál
hozzá rátermett, kitartó és jó eléggé;
hogy felejtsd el, hogy büszke oroszlán
vagy s aljasodj inkább simlis menyétté,
amíg a Szándéknak gyertyalángját el a gőgös
Fintor mindannyiunkban koppantóval nyomja,
és mintha csak elégett csikk
lenne egy-egy törékeny sors:
az erősebb oldal azt kíméletlenül széttapossa.

Unom már, hogy villodzó, harsány
ostobaságokkal kápráztatnak
és kábítanak el napról napra;
hogy gyártósori droid lett az ember,
aki a Zajok Tengerében az igazságot
nem látja és már dallamát sem hallja,
de unom már a sok aranyifjút is,
aki azt hiszi, a sok ízléstelen vicc,
a színlelt botorság mindenre válasz
és különbnek tartja magát a gubbasztó
vénembereknél – mégis mindkét kaszt
ugyanúgy mindent becsmérel és beáraz.

Unom már, hogy mindenek fölött áll
a túlélés, az alakoskodás és az érdek;
hogy ha becsületes vagy véletlenül,
mamlasznak tartanak és rajtad
azon nyomban keresztülnéznek
és az őszinte vonzalom, a tiszta érzelem már
csak amolyan elkoptatott és üres fogalmak,
amíg az igába fogott elmék a magány
és kudarc mérgezett oldatától
be egyre korábban sokallnak.

Unom már, hogy úgy teszünk, mintha
nem ütne lassan éjfélt a nagy Világóra;
hogy zöldítünk, hogy ökók vagyunk,
hogy a gyártók minden kínzó bűntudatot,
mint csörgő láncot, húznak a fogyasztókra,
de unom a zsírosképű tőzsdecápákat is,
akik a csinos kaszinókban tétként
a mi tulajdon jövőnkkel játszanak
és a szélhámos papokat és tudósokat is,
akik meg tankokat, lőporüzemeket
és gyilkos atombombákat áldanak.

Unom már, hogy azzal házal a többség,
hogy mennyire empatikus és szolidáris;
hogy ő egy filantróp, a népnek jó barátja,
de ha egy nincstelent lát: undorral sajnálkozik,
elfordul, ítélkezik és durván arcon rúgja máris,
majd inkább a közöny pajzsát tartva
maga elé, furakodik a tömegben,
siránkozik, gyűlölködik és vedel.
Az egész ország immár egy óriási,
Balatonba süllyedt visszhang, amely
többé egyetlen kósza sóhajra sem felel.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2025-05-19 13:08:32
Utolsó módosítás ideje: 2025-05-19 13:08:32