Fény és sötétség, selyem és salak



Rongyos selyem sodor. A szívem partja gond
és bomlok, mint az álmos hajnalok,
lefoszlik minden és a kékes ajkamon
nincs szó, miből megoldást marhatok.
Túlbőgök mindent: a visszhang a csend.
A gomolygó magány szélcsendje leng,
mit lelkem táján súlyként tarthatok.

Lelkemet rongyolom le furcsa zátonyon
s ahogy lelépek: elbotlok a szélben.
Darabokban, de fényt gyújtok a szárnyadon
a zuhanás és semmi közt: a mélyben.
Szárnyalok, úszok, próbálom a csendet
befogni, földet súrolok s a mennyet,
lágy-sodrú gomoly mozdul benned ébren.

A testem elhagytam, ne gond sodorjon,
csúszok és próbállak megérteni.
Testbe verekszek, taszítok a csonkon,
s a lelked villan, kezdesz fényleni
és oldódik az ingovány talaj;
a szó a fodros köd-gomolyba mar,
a szertelen reményben ing.

S átgondolom… Remény lenne? Nem az!
A múlt kénköves, rázó sodra ver
és ráadásul most felgyújtom azt,
amit a tested élő lelke mert:
tudod! Kezedben volt a változás,
a könny szemedben fény-árny-gödröt ás,
megdermedek s nem érdekel ravasz

Játszadozásod, hogy „Így, úgy… legyen,
elhagytak… vissza? de ő szereti
a lelkem…” – én azt mondom: Ne legyen!
Önzésem vezet a végletekig.
Az én tiltakozik, mégis akarja,
Mint mikor éhes, s csak szag fodra marja
lenn mélyen, rágok: a gyökeredig.

A sorvadás fellobban benn a bélben
és lelkem megszáll, mint a pestis:
elnyújtózok és álmom, mint az éjben
mártózó látomás; lelök, visz,
sodor tovább… S a lelkemből a porzás
a roncs-anyagban néma szóra oszlást
sikolt! A tested harcol és hisz.

Majd körbenézel itt az inga-térben;
úgy, mint aki pusztába lát;
− sivatagi álom cseppet remélten –
a torzult tér nem várt csodát
kapott: a lelked tartó gépezet
le-föl jár, elvesz ítélet helyett
s lelkedből apró részeket dob át

a szóba: de a gondolattalan
tested lefoszló, csonka részei
vágynak, s nem értenek alaktalan
mondatokat. S lelked bezárod… Mi
marad neked, ha lelkem elvonul?
Sötétség múltba fagy? A salak szétgurul?
A test süket! S a lelked hallani

sem akar, nem bízik és csak hiszi,
hogy az a béna nem szül majd igent;
a test sorvad, s a múltad mérgei,
bosszúvágyaid visszajárva bent
rácsattannak! s fényem hiába nyújt kezet:
nem fog mást csak híg, süppedős, ónos levet,
sötétséged folyik, széthull a csend.

A szó, a gondolat kegyetlenségben ég
a fényem szövevényes szálain,
hogy újrakezdődjek – még ha nem is lét –
a szívem érző, borzongó határain.
S hagyom a tested: bugyogjon, gagyogjon.
A lelkedet, hogy a múltjába fagyjon
a négy elem szétfoszló tájain.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.