Nem azért e lét


1

(Végtelen árban úszik csend a tájon.
S ahogy visszamerengek fergeteg-
fény motoz és kopogtat lét-homályon:

talán az emlék az, mi itt kering,
mi már százezer éve tolja körbe
vágyaim mámorát parancs szerint:

lágy sóhajok és titkos óhajok
szállnak a szélnek szárnyán,
nevetés a sötét csend mélyén,
nyögés egy halott száján

s a nagy rohanás körbe-körbe
s minden napon ott a tükörben
néz ez a gyűlölt figura.
Mindig látom lélegzet-arcát
és rám virít halálos mosolya.)

2

– Mondd meg! miféle köd borított el
azon a fényesség napon,
mélyen ülő, a szívben ébredő,
e lét-vakító hajnalon?

amelyből már tudom, hogy annyi
szó éled majd az ajkamon
s amelyből a szivembe bújt
ez a szerelmes fájdalom.

S hiába bármily rágalom:
– hát mondjanak mindent, nem érdekel! –
a sok kötözködő, világi szánalom
mind a szivem tüzében égjen el.

3

Talány ül benn a mély szemedben,
talány, ősrengeteg-talány:
amely pereg-forog és hempereg
világ-tengerárja-sarán:

pörög-forog és csikorog,
a barna szemedben dobog,
ködlik, oszlik, rejtőzik
és sártengerbe vetkőzik.
Sártengerár mindent belep,
befed engem s úszom vele,
A bátor, gyönyörű-szende
szemednek ölén hebegek.

S minden nap látlak,
a lelkem iszonya,
ahogyan iszom a
minden pillanatát a térnek,
hogy szárnyát, módját láthassam
annak a fénynek,
mely téged érint és befed,
de ez a sugár mégis tört részekre szed

és mintha ott se volnék
s szemedben már halott az egy-lét
és úgy vésődnek át rajtam a gondjaid,
mint egy csontváznak csontjain:
kifosztott testemen és lelkemen.

S bennem bezárva ferdefényű gének
néma sikolyt üvöltenek az égnek:
egymásba zárva  milliárd elem
s ha néha fény gyullad vörös-ér tájon:
atomok harca, hasadás az árnyon:
te nem ápolsz és ezt zokon veszem.

4

Mégis, közel akarom tudni ezt a létet,
akár még kúszni-mászni, önmagamba lépni,
hiszen tudom, az életembe érve
én csak veled, melletted tudnék élni,
de mint halotti maszk
hullok le mindenről és a magány
szorít, teper, marcangol és suvaszt
egy vad teherként tolva önmagán.

5

A merengés elmúlt s szavakra széthullt,
álmodtam rabság partszegélyein:
arcom nevetve könnyeimtől bénult,
ahogy beléd kötöttek képeim:

s a tükröm tava mégsem fodrozódik,
koppan a jégen eldobott köved
és táblám tengere lezárja: szóm itt
milyen megfoghatatlan árnyékot követ
és dermeszt lépteidnek mély döngése
s mint a szivemnek hangtalan kongása:
úgy repült át a testemen dögvésze
a mély-szerelmes pusztulásnak

és úgy dong settenkedve és fájdalmasan,
mintha száz méh zöngését hallanám,
a mélyem csendjébe borult ártalmasan:
örök lázongás, sikoly-armadám.

S mint egy lágytestű démon szűzi ajka,
hamis gyöngyként ejtesz szívbe reményt,
de mégis, mintha egy vigyázó dajka
ringatna mindenség örök-körén:
az alkonyi arany mesevilágom
életre kel a dajka szárnyain
s az éjben remegő pisze imámon
lopod szivembe felnőtt álmaim.

6

S csak te tudod, milyen gyengécske kőfal
ez, mit tengerről támad száz hajóraj,
a kő-vár életem: e széttört zátonyom.

S tudom, hogy nem azért e lét,
hogy megszeresd magányom tengerét
és látom, nem azért élsz a világon:
hogy csipkefátyol légy magány-karáton.

Mert hát úgy érzem, mintha semmi volnék,
kavarog bennem néhány tompa emlék
és úgy maradnék itt, még a jelenben:
veled tovább, a végtelenben.

S ha így volna, csak annyit szólanék,
– hogyha lehetne –
én suttogva csak annyit mondanék:
szeretlek.

7

És nézd csak! még mindig üres a zátony:
s hogy töltsem föl? itt nem lét az anyag,
sem köd, sem vágyak, sem fény, sem agyag:
Keresztülhull minden e semmi-árkon.

(S az érzés, mint a gyertya lángja
lenn halványan ködlik a mélyben
s mint egy suhogó, lomha fáklya
pislákol rémülten az éjben.
Elszáll a néma fénye, röppen.
Elvész, mint egy halk hang a csöndben.)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Halálba menõ (Budapest, 2005)
Kiadó: Alterra