Bennem, összetörve

                               Egy fiatalember naplójából



Meghajoltam nem létező szavad előtt.
Törtem magam, mint a mindenség
szégyenét
rejtő utolsó szemét.
Meghajoltam neked.
Csöndben, halkan és vigyázva mondtam a neved,
mégsem voltam elég neked.
Mondd, mit ér ennyi kín?
S hogyha netán elindulok,
mint egy megvadult, őrjöngő tulok,
engem ér.
S a másik irány:
az a végképp silány
mód,
ahogy törtem magam millió
évekig,
de hamvaim majd csak a földről szedik.

Sosem mertem,
mert önmagam ellensége lettem,
hogy nem szóltam
és magam csöndjébe hulltam.
S mondd, mért dermeszt,
hogy bennem fájdalmat szerkeszt
hiányod?
S mindig azt képzelem;
majd szememre hányod
éberen
s megfeded azt a néhány sorom,
s az kínonként rám rakódik,
mint a korom.

S magyarázd meg ezt a fájdalmat belsőmben,
mely belém hullott tőled eredve:
mélyembe merülten,
belsőmben feszülten
meredve:
a kínokat lassan kiteríti
s emléked már csak tollam hegye feszíti
szívemben.

Ott érzem
megbújva
minden részemben,
egy álló, tömör szánalom
(s mi lehetett volna,
már csak azt sajnálom.)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Halálba menõ (Budapest, 2005)
Kiadó: Alterra