Giccses apokalipszis

Avagy a lírikus halál


És elborítanak engem mindenek.

Jönnek a vidám rózsaszín felhők,
körém keverednek,
lágy harmatcseppjeik végigsimítják karomat.
És jön az édes tudatlanság is,
mely elragad a metszéspontok fájdalmától,
s mint a búzamező, egész leszek.

Múzsalányok táncától részegen
hajladozok a lágy dallamokra.
Oh, Isten szelíd és simogató
hangján szól az égő csipke bokra.

Apró méhek zümmögve formálnak
mosolyt a levegőbe, együtt mozognak,
mint a tengerben a heringek,
s harmóniájuk a szél suhanására
válik végleges összhanggá.

És a lepkék színpompája játszik
az azúr éggel: él a horizont.
Fogócskáznak a szőke gyermekek,
nevetésük a mondatvégi pont.

Elborítanak engem mindenek.

Az irodaházak tornyai
pehelykönnyű súlyként lebegnek vállamon,
a halálnak mondom ki a boldogító igent,
így hangzik el a boldog évek tetőfoka.

Mert elborítanak

engem mindenek. Mintha cukorkát
kérne: tartja a tenyerét Isten,
és lefordítja, lassan rám teszi,
kunyhót formál. Jó lesz nekem itt benn.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.