Küzdelem és bánat

Majd önmagára néz, egy látomásnyi téboly.
Ki halk és hallgat, nem bőg már a mától.
Üres viharban villanásban szétfolyt
múlt. De még most se fél, hisz nem lát önmagától.

Előre toltan, némán, álmosan
talajt fektet, időnyit, merészen.
Hogy hozzá képest mért és még hogyan
lehetne visszaélni szétrombolt-egészen.

A küzdelem és bánat fektetése.
Lefekve sűrű. Nappal foghatatlan.
Nem mondom, én csakis találgatok – na és te?
Rohansz a csendbe. Megformálhatatlan.

Hidegre lépsz: rovátka, változatlan.
Egy városkép mutatja eltelt csonkjaid
és fojtogat az értelem, hogy átkozottan
gondolatod bezár, lebont, kinyit.

Egy padra állsz, hogy jobban lásd a tájat:
„mi volt az lesz” gondolod kába-éberen.
Telítődik a reggel hanggal bontva szárnyat.
Elalszom. Megszűnik minden, mi végtelen.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.