Remény

voltam már őszi, hulló falevél
búcsút intettem már ezerszer a száraz ágaknak
a kopár tájtól is elköszöntem azokon a dér-harmatos reggeleken
és földre lapulva vártam, míg az enyészet
szabaddá tette fogoly lelkemet

voltam már tavaszi, nyíló virág szirma
és köszöntöttem reggelente csillogó, arany-harmatot sírva
az érkező Napot
színeimmel lepkét és bogarat hívogattam
vagy lányok kezében boldogan ragyogtam

voltam már téli, jégkristály-csipke üveg ablakon
kisgyermek lesett rajtam át
és figyelte az utcát, ahol az esti lámpa fényben
tétován hullottak alá a semmiből érkező pelyhek
és olvadni kezdett lelkem ott, ahol a lélegzet elért
szabad utat engedtem a szemnek egy meleg mosolyért

voltam már nyáron fénylő vízcsepp tóból előlépő lányon
magamba zártam a Napot
és bőrén kéjesen, meg-megállva kúsztam végig
míg a forróság elégetett
és mint pára szálltam fel az égig, hol a vágyaim felhővé dagadtak
és végül könnyeim esőt adtak az alkonyatnak

voltam már minden a világon
mit teremtett az önvaló képzelet
voltam kérés, válasz és üzenet
vallomás és búcsú
álom és ébredés
csorgó vér és heves lüktetés
zihálás rettegéstől vagy mámortól nyíló ajkakon
voltam valóság bár azt hittem álmodom
voltam nevetés és sikoly
voltam könnye örömnek, bánatnak
voltam társa egyedül a magánynak

voltam már minden
és nem maradt belőlem semmi
most azt sem tudom merre kell menni
nem tudom mi hív és mit kell tenni
hisz kit érdekel?
mit számít mi voltam?
engem is csak az érdekel
mi lehetek még

reménykedek...
talán egyszer... még Ember is lehetek...





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.