Pethő Gábor
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
6.
| 2011.05.16 22:06 | :D -- Ringásban
|
| Válasz erre | Én a te verseddel lettem második helyezett egy szavalóversenyen! Ez az egyik kedvencem! | 5.
| 2009.11.22 12:12 | jt -- lépés, vissza
|
| Válasz erre | Gábor, még tartozom magának egy utolsó írással.
Az, hogy maga a dokkra tölt fel verseket, mi meg erre válaszolunk, egy szabályos tánc. Valóban vannak szabályai. A verseire írt kritikám után számítani lehetett a maga reakcióira, fel voltam készülve rá, hogy elõször rúg egyet felém. Aztán arra is fel voltam készülve, hogy észre veszik mások, amit magának írtam, s azt is, amit maga felel. Eleve úgy fogalmaztam, hogy ne csak magához szóljak, hanem másokhoz is. És a véges számú forgatókönyveket tekintve most az van érvényben magánál, hogy "visszalépett, magában keresi a hibákat". Pedig elég lenne csak a versekben keresni.
Van olyan forgatókönyv, hogy akit kritizálnak, megnövelt önbizalommal mûködik tovább, harcol dacosan, bosszantani igyekszik a kritikust. Egészséges életösztönre vall ez. A maga viselkedése pedig okos és érzékeny ember viselkedése.
Innen is érzõdik, nem ismerve magát, hogy maga érzékenyebb, mint amilyennek láthatjuk.
Nem lehet eldönteni, mennyire tehetséges, a maga útja-e a költészeté -- legalább annyi az esélye, hogy maga az új Ady, mint hogy abbahagyja az írást. Nem kicsit a kritikus felelõssége, hogy merre lép el. Semmit nem érdemes erõltetni: a kudarcot, a sikert sem.
De van annak egy természetes íve -- ahogy már említettem --, ha az ember kritizálja valakinek a verseit, alkotásait. Most ott tartunk, hogy maga "hagyja a netes portálok, jobb magának egymagában".
Most arra akarom bíztatni, hogy ezt ne tegye. Ne forduljon magába -- legalábbis ne túl sokáig, 1 hónapnál tovább semmiképp se.
A dokk 10 éve mûködik, ez bõséges idõ. Bármikor, amikor úgy érzi, úgy látja, hogy segítségére lehet, jöjjön vissza. Folytassuk, ami itt elkezdõdött. Üzenem magának, hogy lehet elõre lépni, és érdemes. Kockáztatok, ugyanis nem tudom, maga valóban jó költõ lesz-e, lehet-e. De nekem megéri, és meggyõzõdésem, hogy magának is.
üdv, jt | | A fenti posztra érkezett válaszok: Peth? Gábor | 4.
| 2009.11.22 00:34 | Peth? Gábor -- üzenet
|
| Válasz erre | Kedves Hozzászólók!
Köszönöm mindekinek a véleményét, és további jó munkát, szebbnél-szebb verseket kívánok! Dehogy sértõdtem meg, sõt, köszönöm, hogy itt is lehettem.
Sok verset találtam, ami megérintett !
Hagyom a netes portálokat, jobb csak egymagamban.
Szeretettel:Pethõ Gábor | 3. 2.
| 2009.11.20 13:35 | Dokk Szerki -- meo-üzenet | Két fotel
|
| Válasz erre | Kedves Gábor, ez a rossz verseknek abból a fajtájából való, amelyikre szemrebbenés nélkül rá lehet mondani: ez rossz, kétségtelenül.
Nézze, itt egy szubjektív beszámoló, hogyan olvasható a maga írása:
Ha egy olyan ember, aki már sok verset olvasott, ránéz a versére, elõször feltûnik neki a vége. A felkiáltójel. S elõtt a három pont. Ez kicsit elveszi a kedvem, mert feltételezem, hogy lelkesítõ, forradalmi vagy (érzelmeket) feltaláló verssel van dolgom, s fásultnak ismerem magam, egyszerûen nem hiszem el (eleinte, ezzel számolni kell), hogy lehet még nekem új érzéseket tálalni.
A dátum, és az aláírás ezen a feszültségen már old valamit, mert ezt sugallja: a vers írója egy lelkes kezdõ, lássuk, hátha frissen érez, éreztet alapérzéseket. Szerelmet, haragot, örömöt. Erre kevesen képesek. A kamaszkor heves érzései lassanként eltûnnek a profik írásaiból, lassú, görcsös keresztrejtvények lesznek az érzésfolyamokból. S bármilyen ósdinak tûnik, nekem még mindig fontosabbak az érzések, az úgy emlegetett katarzis, mint akármilyen okosság egy versben. A vers nem az igazi terepe az okosságnak. Lehet, hogy az átlagosnál többet foglalkoztam matematikával, de ott bármerre nézek, percek alatt fényévekkel messzebb jutok akármilyen gondolkodásban, formálisban, absztraktban, mint amit egy vers valaha is nyújtani képes. A verset õrzöm szépnek, katartikusnak. Abban reménykedem tehát a versvégi aláírását olvasva, hogy maga is. Mi mást jelenthetne, ha valaki a vers végére, amit õ szerzett, megint oda vési a nevét, hiába adta meg a feltöltésnél a szerzõ-mezõben egyszer. Hiszen büszke arra, hogy õ írta: ez az enyém, ez vagyok én, tõlem, eredeti (ennél viccesebb már csak egy copyright jel lenne a vers végén). S még ott a dátum is, tudatában van tehát az idõbe való írásnak, talán elõgondozza öregkori nosztalgiáját. Esendõ, megmosolyogtató elsõre, de nekem tetszik. A kicsit kancsal, kicsit soványka, kicsit ikszlábú lányok is tetszenek.
Vagyok olyan perverz, hogy a vers olvasása elõtt megnézem a maga fotóját is, Gábor -- ez, valljuk be, megijeszt. Megbocsátható, de azért zavarba ejt: homályos részek, beállított, sármos (talán ez a jó szó), fekete-fehér póz, bugyinedvesítõ tekintet. Ómenek. Kifejtem: a versre nézve rossz elõjelek. Ezt gondolom: ezt a szerzõt jobban érdekli a költõi szerep, a költõi póz, mint maga az írás. Nyilván lelkes, szerelmes, bölcselkedõ írást fogok olvasni. Ha nem lennék annyira oda a versekért, ha nem kaptam volna már világokat papírlapokon letûnt világokból, ma már (rég) halott emberektõl, nem is haladnék tovább. Meg aztán: még mindig van remény. Sok olyan jó verset, sort olvastam már, ami azért született, mert valaki tekintélyt, dicsõséget, nõt, figyelmet akart magának szerezni, s nem csak azért írt, mert megtanulta, hogy másoknak örömet tud vele szerezni. Egyszerûbben fogalmazva: nem baj, ha egy vers nem öncélú.
De a vers, igen, az csalódás. Vagy: éppen az a baj, hogy semmi csalódást nem hoz. Amikor azt olvasom, hogy "szívben a töltény", még azon gondolkodom, hogyan tudnám elmagyarázni majd a meóban, hogy mit érdemes és hogyan leírni, segíteni szeretnék, hogy a sok-sok rossz példa ellenére maga viszonylag könnyedén, sebek és rossz emlékek nélkül túljusson az írásnak ezen a korai szakaszán. De amikor másodszor oda jutok, hogy két fotel van, de csak az egyikben lehet ülni, az elmém már cinikus, és "megoldásokat keres". Amikor verset olvasva az elme megoldásokat, kiutakat keres, ellenkezik, akkor a versnek már veszett ügye van. Az rossz vers. Nem bírt közel férkõzni. Lehet két fotelben ülni egyszerre, pl. felteheti a lábát az egyikre, ha szembe fordítja a két fotelt, vagy egymásra lehet tenni a két fotelt, s csak a felül lévõre ünil, és még sorolhatnék ezer új axiómát a fotelre ülés paradigmarendszerét gyarapítandó.
Hol veszített el engem a vers? Hol lettem odaadó szeretõjébõl karcos ellenállóvá?
A vers nem csinos. Mi a vers csínja? A forma. Vannak ritka kivételek, versek, amelyeknek annyira nem jó a formájuk, Sandra Bullockjai õk a verseknek: iszonyú mély bölcsességgel, tehetséggel, kisugárzással járnak. A maga verse, Gábor, nem okos. Nem kedves. Neki kell a forma. Csinosnak kell, hogy mutatkozzon. Kell neki smink: rím, alliteráció. Kell neki kecses járás: a ritmus (legyen trocheuszos, ha magyar járdákon akar hódítani, de lehet jambikus is, ha kicsikét sznob, bölcsészlányokat akar meghódítani), legyen hömpölygõ, hosszú sorokból álló, ha érett asszonyok figyelmét akarja magára vonni. Lehet rövid, ha izgága, ambíciózus, az elmúlástól kicsit idegesebb, neuraszténiás hölgyek örömét keresi.
És, persze, lehetne olyan, mint amilyen maga, Gábor, vagy a maga vitálkapacitása: de arra rá kell találni. Hét rövid szó, után három szótagnyi rímalkalmas befejezés, megint hét rövid szó, aztán fix 12 szótag, rímválasz, fordul, megint hét rövid szó, három szótagnyi rímalkalmas sorbefejezés. Érzi, ugye?, érezni kell, hogy mindennek (mindez-nek) ritmusa van. Nekem ma ilyen a ritmusom, ilyen verset írnék, így emelkedne a mellkasom, így venném egyre szaporábban a levegõt, így hiperventillnék a végül, és így adnám meg magam teljesen az olvasónak annak a versnek a végén. (Tá-ti-ti, tá-ti-ti, tá-tá: annak a versnek a végén).
Bonyolultnak tûnik ez most? Azt gondolja, hogy senki nem ír ilyen tudatosan? Téved. Mindez a farzsebben, kisujjban van. Fegyverek. Bármikor elõ lehet venni. Bármikor jambus lesz a daktilusból, bármikor glükoneus lesz a fejetlenségbõl.
Bármikor divatos-rímes lesz minden mondat.
És amikor erre már képes, még mindig semmiség, amit birtokol. Még mindig csak jó olvasó.
Akkor még becsületessé kell válni. Nem szabad szemfényveszíteni, nem szabad hazudni.
A tükör elõtt kell sok-sok éjszakát és nappalt tölteni, hogy ki derüljön, mit is akarok és kiknek mondani.
Akkor kell elõjönni a félhomályból, és feltölteni pár verset a dokkra.
És akkor megköszönnénk magának a verset, riszpekt, mondanák magának a fiatalok, és mosolyognának a valamikor kiábrándult öregek.
De még ez a verse, Gábor, nálunk, a dokkon, a hosszas meó ellenére, nagyon elmúlik.
jt | 1.
| 2009.11.15 20:07 | Julia007 -- Ringásban
|
| Válasz erre | Kedves Gábor,
nagyon szeretem a verseidet. Ez pedig az egyik kedvencem. Örülök, hogy itt is megtalálható vagy!
További sok sikert!
szeretettel:
Juli | 0 |
|
