Arról, amiről nem beszélünk (jav.)

hogy anyámék mit gondolnak róla,
azt én pont leszarom.

én úgy gyászolok, hogy este
elmegyek berúgni a legtávolabbi
helyre, ahova meghívnak, és egy
csajjal- aki nem épp az esetem-
kényeztetem magam éjfélig,
majd amikor jön az utolsó vonat,
mert haza kell vinnem magamhoz,
akkor nem hogy nem fekszem le
vele, de még kerülöm is a ráutaló
magatartást. aztán másnap
elképzelem, akkor az egyetemen
nem azért álltam –mondhatni
szédültem ki- a büfénél a sorból,
mert anyám felhívott, a ceglédi
kórházba ne menjek:

„már nincs velünk a tata”.

és emlékszem milyen volt,
amikor a vonaton módszeresen előtört
a verselhetnékem;
nincs bűntudat, csak első szó.
lehetőséget láttam benne, kihívást,
„mert most tényleg nem
akárkinek halt meg a nagyapja”.
próbáltam rögzíteni másnapos fejjel,
és azon bosszankodtam, istenem
alig fog ez a rohadt toll, de végül
tartottam magam valaminek
a látszatához, és a szembeülő
sajátját mégse kértem el.  

otthon, anyám épp aznap „ünnepelte”
a születésnapját. így a halottról,
anyám apjáról, csak a temetésen esett szó
(egész úton a szélvédőn egy taknyos
csíkban oldódott  a nap).
majd anyám a ravatalozónál
a bűntudattól, mi nem tudom mitől,
folyamatosan sírtunk.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-06-21 12:32:21
Utolsó módosítás ideje: 2012-06-21 12:32:21